I. KÉT VILÁG HATÁRÁN
Végre kijutott.
Már azt hitte, teljesen elveszett ebben a sötét labirintusban, ami fogva tartotta.
Apró kis fényfoszlányok vezették az alagútban, de újabbnál újabb folyosók, mély tárnák nyíltak mindenfelé. Hányszor, de hányszor eldöntötte már magában, hogy többet nem ugrik, nem megy le oda, marad a szélén, a biztonságos peremeken, egyensúlyozva és óvatosan.
Mégis újra és újra hívta a mélység, először a kiváncsiság, később már csak a tudása vezette, hogy jobb, ha követi megérzéseit és átérzi, átengedi magán mindazt, amit ott lenn tapasztal. Mert nem valamiféle szörnyek vagy szellemek várták ott lenn, hanem saját eltemetett érzései, vágyai és félelmei.
Minden egyes tárna, amin túljutott, csak fokozta a vágyat. Közelebb … még közelebb kerülni a Forráshoz.
Téli erdő, fagyos hideg. Már érzi is, nemcsak testét, de elméjét is átjárja. Már nem tud gondolkodni és nem is akar. Minden gondolat, minden kételkedés egyszerűen megfagyott a levegőben. Elég csak érezni …
Valami húzza a hátát. A hátizsák! Hát persze, idáig cipelte. Leül egy kidőlt fára és kinyitja.
Fényképek: egy mosolygó kisgyerek, érettségi tabló, ifjú pár, gyerekzsúr, fürdés a Balatonban … Aztán levelek … az első szerelmes levél, meg az utolsó. Néhány szép kirándulás emléke: kavicsok, levelek, préselt virágok … Bizonyítványok, igazolványok … Az idei naptár … Nincs már erre szükség! És leteszi a földre.
Az elengedés utolsó könnycseppjén már megcsillan a napfény, és valahol a távolban harangoznak …
És most látja csak, hogy mindenfelé hátizsákok, táskák és tarisznyák fekszenek szétszórva, de mögöttük a hóban egy keskeny, jól kitaposott ösvény vezet a fák között.
Minden fehér, tiszta és egyszerű … kívül és most már belül is.
Elindul. Tudja hogy várják …
Valahol, a messzeségben, már főzik számára a forró teát és készítik a gyapjútakarót ...
Csak addig kell még kitartania ... megőrizni és táplálni a tüzet, a vágyat … a megérkezés vágyát.
II. AZ ERDŐBEN
Az erdőben még mindig nagyon hideg van.
Belül melege van, kívül fázik, majd fordítva.
Ahogy megy az ösvényen, látja hogy a távolból egy alak jön felé, és e pici pont egyre növekszik, közeledik …
Hihetetlen, ki jöhet itt feléje és eléje?
Lassan egy fekete ruhás férfi alakja bontakozik ki, aki fütyörészve és vidáman, hatalmas léptekkel halad.
Na, most elfusson, vagy mi legyen?
„Ez az te ösvényed, tehát ő is a része”- mondja a hang.
Az alak már egészen jól látható. És ahogyan közelebb ér és már kivehető az arca is, a tér hirtelen megváltozik és felgörbül. Ezzel egyidőben a figura megsokszorozódik, és sugár alakban végtelen „sorozatot” alkot.
Hősnőnk megáll és nem hisz a szemének. Mindegyik más és mégis ugyanaz. Aztán hátrafordul, legszívesebben elmenekülne, de látja, hogy ő is ugyanígy áll e férfiakkal szemben, megsokszorozódva.
Csak néznek egymásra némán, aztán ez a nézés valamiféle összefonódássá alakul, a tekintetük összekapcsolódik és nagyon-nagyon mélyre hatol. Lát mindent, a múltat, a jövőt … a megtörténtet és a lehetségest.
És beindul az áramlás, érzi az energiáit …
Egyszerre lépnek közelebb … Még közelebb …
Már emeli a karjait, hogy átöleli, amikor egy fényvillanással a sok férfiból EGY lesz, és az egész kép eltűnik …
MINDEN RENDBEN VAN – mondja a hang, menjünk tovább …
III. A FAL
Megy tovább az ösvényen, itt-ott olvad a hó, előbújik egy-egy hóvirág. Tavasztündérek nevetését hallja, szinte csilingel finom kacajuk … Átjárja a meleg, a hívogató napfény, átlátszó szárnyú finom kis rovarok lebegnek előtte, a fehér tájból lassan világosabb zöldbe ér.
Hát mégis kitavaszodott!
Mégis, ahogyan megy tovább, újra valami megfoghatatlan érzés, valami enyhén kellemetlen sejtelem éri el.
- Ez most kívül van, vagy belül? – pásztázza végig figyelmével testét.
Megjelenik egy éles határvonal, ahonnan újra nem süt a Nap és a szél is csak dohos pinceszagot hoz, mozgat feléje. Némi kíváncsiság is vegyül már a csodálkozásába, de az a bizonyos rossz érzés is jelen van. Ahogy halad előre, egyre mélyebb árnyékba kerül, aztán hirtelen meglátja a falat.
Magas és robosztus kőfal áll előtte, áthatolhatatlanul és hidegen. Teste minden porcikáját áthatja ez a hideg.
Pedig az ösvény erre vezet, valahogyan át kell jutnia, ezt tisztán érzi.
Nekidől a falnak és gondolkodni próbál, s közben érzi, hogy már belül van, a falon belül. És rászakadnak régi, elfeledett érzései, a magány, a kitaszítottság és a kicsiség érzései. Aztán megjelenik néhány gyermekkori emlék …
Gyorsan kilép, bár ekkor már tudja, hogy ez a fal benne van.
Tovább hátrál és most onnan nézi. Így messziről kicsit szelídül a kép, néhány kő talán mozdítható. Az egyik ilyen darabot kiveszi, és ahogyan a kezében tartja, újra feltörnek emlékei. Amikor az édesanyja kirakja az öléből, hogy „te már nagy vagy ehhez”. Aztán amikor beszélnie kellett volna az osztályban édesapja haláláról, hogy miért is nem volt iskolában.
- Na, ebből elég volt! - Megfordul és megkeresi az egyetlen kis napos részt, ahol világosabb van és melegebb.
Ahogy ott ül és nézi, nézi a falat, hirtelen megjelenik egy gyermek. Úgy 4-5 éves lehet, göndör szőke fürtökkel. Játsszunk! - mondja neki. És máris húzza, húzza egyre beljebb az erdőbe és először mutat egy pillangót, majd egy hangyabolyt, és csak nézik-nézik ezen apró csodákat, teljesen belefeledkezve a látványba. - Éppen mint gyerekkoromban.
- Akarsz találkozni vele?”
- Kivel?”
- Azzal, aki most a legtöbbet tud segíteni neked? - Bólint.
Odamennek a falhoz, és a tégla mögül, amiben az édesanyja „ne ülj az ölembe, már nagy vagy ehhez” mondata volt, a gyermek előhúz egy aranyló fényben úszó áttetsző kis gömböt. Olyan, mint egy vásári gömb, amiben a Mikulás szokott integetni a hóesésben. Csak ebben egy kislány van, aki csak ül, és néz kifelé, nem szomorúan, inkább várakozóan.
Belefeledkezik ebbe a látványba, szinte vonzza a gömb, a kislány pedig nagyon, nagyon ismerős.
És már mellette is van, már fogja a kezét. Nagyon erősen fogja és húzza, húzza maga után, ki a fényre, a fűre, a fák közé. Majd teljesen természetes módon az ölébe ül, ő pedig babusgatja. Milyen jó érzés! Megsimogatja a fejét, aztán egy kis dalt dúdol neki. Végül belekezd egy mesébe a tündérekről, az angyalokról, a manókról és a világ csodálatos titkairól.
A kislány csak néz rá csodálatos nagy szemeivel, nem mondja, de hősünk tudja, hogy ő ezeket a meséket sokkal, de sokkal jobban ismeri.
- Mesélj még!
- Mennem kell tovább, át szeretnék jutni valahogyan ezen a falon.
- Az nem lesz nehéz, gyere, segítek!
Játszi könnyedséggel már fenn is terem a fal tetején és rendkívül büszkén pózol odafent.
- Na, gyere már! Neked ez semmiség! Ott, ahol a téglák hiányoznak, könnyen fel tudsz mászni.
Sikerült. Újra kéz a kézben. Körülnéznek. A másik oldalon valóban folytatódik az ösvény, de már sokkal világosabb és virágosabb minden.
- Gyere, fussunk!
Szaladnak a fal tetején. Kíváncsiságból visszanéz, és meglepődve látja, hogy lábuk nyomán a fal homokfalként omlik össze és látványosan szétterül.
- Látod? Ennyi volt! – kacag a kislány.
- Hívj, ha újra elakadnál, szívesen segítek!
Majd eltűnik, de csilingelő nevetése még hallatszik a távolból …
IV. TALÁLKOZÁS
Még mindig az erdőben sétál, kitavaszodott, elmúlt a nyár, de az ösvény, ami a fák között kanyarog, viszi, viszi tovább. Most mintha a távolból több fény szűrődne be a lombok sötétjébe, vagy csak az őszi erdő csodálatos színei játszanak vele? Nem szeretne még egy telet itt tölteni a sötétben, ebből már nagyon elege van. Ha másképpen nem, akkor behúzódik egy barlangba … látott néhányat errefelé jövet.
- Mégis talán tényleg egy tisztás lesz, vagy az erdő vége! - már ujjong benne valaki. Valaki, aki már tudja, hogy kijutott. Kijutott az erdőből!! Hát ez hihetetlen!
Az utolsó lépéseket már futva teszi meg, hatalmas zajt csapva, semmi sem fontos most már, annyira szeretné végre látni a Napot és érezni bőrén simogató melegét.
Igen, innentől már egy más vidék vár rá, valami új, szokatlan és kicsit idegen, de hívogatóan illatos és meleg.
- Hoppá!!
Na, erre nem számított, a tisztás, jobban mondva a hatalmas szavanna elején, tőle pár méterre, egy oroszlán heverészik. Illetve heverészett, mert most felkapva fejét őt bámulja.
- Na, akartam én izgalmakat! Untam az erdőt? Megkaptam, most aztán meg! És ráadásul átérezhetem milyen zsákmánynak lenni!!
Az oroszlán felül és őt figyeli. Hősünk moccanni sem mer, szeretné, ha fának néznék, esetleg hulló falevélnek. Hát, most a természettel való eggyéválás nagyon jól jönne!
Elméje lázasan kattog, hogy mitévő legyen, az oroszlán közben nagy nyugodtan visszafekszik a fűbe. Hanyatt vágja magát, mint egy kiscica, mintha arra várna, hogy simogassa már meg valaki végre a hasát is.
- Úgy látszik nem éhes. Szerencsére. Akkor van még időm kigondolni, hogy mitévő legyek.
Óvatosan leül egy fatuskóra, közben mégis sikerül egy ágra rálépnie, ami nagyot roppan. Az oroszlán hirtelen felkapja a fejét, hősünk majdnem elájul miközben egy halk sikolyt enged ki remegő torkából.
- Jaj ne, csak ne sikíts! Azt nem bírom, az csak a hathoroknak áll jól!
- Hogy mi van? Ki beszél itt? - Van itt valaki? – kiabálja suttogva.
- Hát persze, én vagyok.
Fejét óvatosan körbe forgatva megállapítja, hogy senki más nincs jelen csak ő és az oroszlán.
- Akkor bizonyára hallucináltam. Kezdek megőrülni. Pont most? Na, mitévő is legyek, mit tegyek? Akárhogyan gondolkodom, csak két lehetőségem van: visszamegyek az erdőbe, vagy megszűnök zsákmánynak lenni. Az előbbi sokkal könnyebb, az utóbbit nem is értem. „Megszűnök zsákmánynak lenni???” - Jól hangzik, de sajnos kivitelezhetetlen, tehát az előbbit választom, majd szépen óvatosan visszacsusszanok, onnantól pedig futááás!
- Eddig még mindenki visszament az erdőbe, pedig odabent is vannak oroszlánok. Csodálom, hogy nem találkoztál velük. Ja, biztos emberként mutatkoztak előtted, látták, hogy félnél.
- Megint ez a hang. Csak nem az oroszlán beszél hozzá? És ahogyan feléje fordul és végre bele mer nézni a szemébe, megállapítja, hogy de. - De igen!
- Mit mondtál?
- Hogy eddig még mindenki visszament az erdőbe.
- Nem csodálom, én sem szeretném a bendődben végezni.
- Nem eszem húst, emberhúst meg különösen nem.
- Azt nem hiszem, egy oroszlán, aki nem eszik húst? Most ugye viccelsz?
- Miért? Hol tanultad ezt? Talán az emberek között az iskolában? Azt hittem, hogy aki kiér az erdőből és nem fut rögtön vissza, az már megszabadult a hiedelmeitől, az előítéleteitől és a félelmeitől. Úgy látszik, tévedtem, pedig nem szoktam.
- Akkor mégis mit eszel?
- Nem eszem semmit, a fényből táplálkozom, ami bennem van, de néha rásegítek egy kis napozással. Te nem akarod kipróbálni?
-De, de igen!
- Úristen, hogy miket beszél! Még hogy nem eszik húst és menjek oda mellé napozni? Na persze, ez valami trükk lesz! Jobb lesz futni, azt hiszem!
- Na, ne gondolkodj már annyit, és tényleg nem eszem húst, nyugodtan idejöhetsz, a vállamra hajthatod a fejedet, felajánlom mint kispárnát.
- Te hallod, amit gondolok?
- Sajnos. És szeretném most megint azt a csendet hallani, amit eddig, a létezés csendjét, a lélegzés csendjét.
Ő se tudja, hogy mi okból, hirtelen hatalmas vonzást érez, és feláll és megy, odamegy. Lépésről lépésre szűnik meg a félelme, talán már bátornak is érzi magát. Leheveredik az oroszlán mellé és hanyatt fekve ő is az eget bámulja.
- Ez csodálatos!!!
- Ez az élet, kedvesem. A létezés csodája. Maga a megvalósult örökkévalóság. Minden itt van, ebben a pillanatnak tűnő végtelenben.
... És csend van, csak a lélegzésük ritmusa hallatszik … együtt lélegeznek ... a mindenséggel ...
V. AZ OROSZLÁN UGRANI KÉSZÜL
Az oroszlán hirtelen felkapja a fejét.
- Itt vannak.
- Kik?
- Akikre még vártam. Mert Te már itt vagy.
- Kikre vártál?
- A vadászokra. Mindig eljönnek. Tudják, mikor kell jönniük, de most valami újat találtam ki nekik. Nagyon meg fognak lepődni. Volt időm gondolkodni. Gyere!
- De hová megyünk?
- Oda, a sziklára.
Az oroszlán kecsesen felugrik, míg utazónk csak többszöri próbálkozás után találja meg a felvezető utat, néhány kő és bokor is bánhatja próbálkozását.
- Miért nem használod az oroszlántestedet? Még mindig csak embernek képzeled magad?
- Nincs oroszlántestem. Ember vagyok.
- Aki velem beszél és megéli velem a teljességet, az oroszlán. Akár elhiszi, akár nem.
- Ja, persze, már megint ezek a rébuszok. És hogyan legyek én oroszlán?
- Egyszerű, csak képzeld el, hogy az is vagy, és kész.
- A kedvedért megpróbálom.
- Az én kedvemért ne, ez az elhatározás csak a szívedből jöhet, másképpen úgysem fog menni.
- És mit találtál ki a vadászoknak?
- Majd meglátod.
- Félsz tőlük?
- Nem, nem félek, de nem akarok több áldozatot. Sem magamat, sem téged nem áldozlak fel többé. Teljesen felesleges, nem működik, abból nem tanult eddig még senki semmit.
- Engem nem is bántanának.
- Te csak azt gondolod. Aki velem van, az számukra zsákmány. Nem szeretnek bennünket, veszélyeztetjük a világukat.
- Félsz a haláltól? Vagy attól, hogy befognak?
- Nem félek a haláltól. Már átéltem sokszor és sokféleképpen. A ketrectől inkább, de az is elmúlik egyszer. Egyszerűen döntöttem, hogy többé nem engedem, hogy feláldozzanak, és az életet választom. Ennyi az egész.
- És mi a terved?
- Leugrunk, oda.
- Hova? De hiszen az a biztos halál, nem is látom az alját a szakadéknak.
- Alattunk egy folyó van, ami a tengerbe torkollik, ha ügyesen ugrunk, pont oda érkezünk. És ott nincsenek vadászok.
- És ha mégsem, ha elvétjük, vagy nincs is ott az a folyó?
- Mögöttünk a biztos, előttünk a bizonytalan. Mögöttünk a halál, előttünk az élet. Mögöttünk a már sokszor átélt történet, előttünk valami új, szokatlan és merész dolog. Én az utóbbit választom, elvégre ezért vagyok oroszlán.
- Akkor jó, akkor én is oroszlán vagyok.
És már ugranak is,
egyszerre,
egy ütemben …
a végtelennek tűnő mélységbe.
Összefonódik a múlt, a jelen és a jövő,
majd egy lélegzetvételnyi szünet következik a teremtésben,
hogy a következő kilélegzéssel
egy új, egy soha nem látott fénypillanat erejéig megnyíljon az idő
és létrehozzon egy új világot, egy új földet, egy új idővonalat …
ahol már nincsenek vadászok …
2010. október 28.
