A következő címkéjű bejegyzések mutatása: történet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: történet. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. október 2., szerda

Küldetés - novella 7 részletben

 

 









Küldetés 



1.


A lány lassabban haladt. Még nem tudta, hogyan mondja meg a többieknek. Kicsit félt is. Nem a döntéstől, vagy annak következményeitől. Nem. A többiek reakciójától félt. Hogy majd le akarják beszélni, hogy szemrehányást tesznek, hogy majd jobban tudják, és hogy nem engedik. Hogy erőszak lesz, vagy valami ahhoz nagyon hasonló.

 

De ő már eldöntötte. Nem is ő, itt benne valaki. Ő márpedig marad. Itt marad. Életében nem érezte még magát ilyen jól. Minden sejtje egyenként táncol és vibrál. Teste átvette a bolygó rezgését és táncba kezdett vele. Érezte, ahogy hatnak egymásra és hogy mindez, ami történik, már most több annál, amit valaha tanult, vagy tanulni fog.

 

Tulajdonképpen nagyon unta már a Galaktikus Egyetemet. Rengeteg tudás, adat, információ, de semmi gyakorlat. Ez is itt milyen nyúlfaknyi idő volt! És milyen nevetségesen komolytalan feladat! Szétszórni néhány új mintát és potenciált a helyi időben és térben és csak néhány keringési napig maradni. Éppen akkor menjen el, amikor ennyire érzi, hogy mennyi minden van még, amit szeretne megtudni, átérezni és megtapasztalni? Mi lehet ennél csodálatosabb, mint a testével tapasztalni valamit? Valamit, ami még nem volt és nélküle nem is lesz.

 

Látszólag mindenre felkészítették őket. Tökéletes tervet készítettek, minden helyszínt előre bemértek. A bolygón létező élet tudati mezőjét is befolyásolták, hogy érkezésük és távozásuk ne járjon nagyobb változással, hogy csak és kizárólag a már előre eltervezett módosítások lépjenek életbe. Így a következő leszálláskor könnyedén és egyszerűen meg tudják majd állapítani, hogy hogyan hatottak a bolygó tudatára és lényeire az általuk elvetett tudatmagok.


Mégis, mennyi minden csak itt, helyben derült ki! Mennyire más az anyagban lenni és átlényegíteni azt és nemcsak laboratóriumi körülmények között álmodozni minderről.

 

Határozottan érzi, hogy maradnia kell. És maradni is fog.

 

- Gaya, gyere már! Nem tudnál egy kicsit gyorsabban jönni? – szakítja félbe a lány belső gondolait Merion.

- Lekéssük a csatlakozást miattad! – elégedetlenkedik Kerian.

- Azt nem tudjuk lekésni, mindenképpen megkeresnek, ha nem érnénk oda. Ti is tudjátok – védi meg a lányt Arlin.

- De biztosan nem fognak örülni, ha elkésünk – mondja Phil.

- Nem, de azért nem kell annyira sietnünk. Itt gyorsabban telik az idő, és ez megzavarta a belső órátokat. Tulajdonképpen nagyon is időben vagyunk. Még várnunk is kell majd néhány órát – fejezi be a vitát Arlin, majd félrehúzza lányt.

- Gyere Gaya, beszélnem kell veled!

  

2.

 

- Tulajdonképpen mi ez az egész?

- Micsoda?

- Jaj, előttem nem tudod eltitkolni. Nyakig beburkolod magad, amikor pedig melegünk van és lemaradsz mindenféle gondolatokba temetkezve. Mi van veled?

- Tényleg tudni akarod? Biztos vagy benne?

- Na, ne izélj már, persze, hogy tudni akarom. Beszélj világosan.

- Jól van. Maradjunk le egy kicsit. Mutatok valamit.

- Fiúk – szól a többiekhez Arlin - menjetek előre és keressetek egy forrást! Szükségünk lesz tiszta vízre. Én addig átbeszélem Gayaval a kapcsolatteremtés részleteit.

- Nézd csak! – húzza fel ruhája ujját Gaya.

- Úristen, ez mi?

- Szerinted?

- Nem vagy átlátszó. Máshol sem?

- Hát, azt nem tudom. De egy ideje töltődöm. Érzem, hogy feltöltődöm anyaggal. Összekapcsolódtam a bolygó tudatával és átérzem őt. Kommunikálunk. Nagyon jó érzés.

- Ez veszélyes, Te lány! Miért nem szóltál erről előbb? Kérhettünk volna segítséget, de legalább engedélyt. Vagy belenézhettünk volna a vészforgatókönyvbe, biztosan erre is kiterjed a tanácsadás.

- Jaj már! Nem kell annyira megijedni. Én döntöttem úgy, hogy megengedem ezt. Nem „csak úgy” történt. A bolygó tudata engedélyt kért ehhez. És én megadtam.

- De mire? Mire adtál engedélyt?

- Hogy egyesítsük a tudatunkat. Hogy megismerjük egymást, hogy átlényegítsük egymást.

- De ez nem volt benne a feladatban! Megáll az eszem! Nem lett volna szabad ezt eltitkolnod előttem, előttünk!

- Éppen Te mondtad az előbb, hogy előtted nincs titok.

- !!!

- Ne haragudj, de ezt tanultam 3 galaktikus évig. Nagyon érdekes volt, már akkor is nagyon élveztem, csak nem volt hol és min gyakorolni.

- Tudom, LinMer tanította. Én is tanultam. De soha nem merném alkalmazni ellenőrizhetetlen körülmények között!

- Hát igen. Egy pillanat műve volt. Én megengedtem magamnak. De nem bántam meg. Sőt! Itt szeretnék maradni.

- Micsoda? Arról szó sem lehet! Ez az izé, mutáció, amint elhagyjuk a bolygót, úgyis visszafejlődik. Egyszerűen visszaalakulsz és el is felejted az egészet. Vagyis nem teljesen. Szépen beszámolsz minderről LinMernek, aki először nagyon dühös lesz.

- Aztán pedig kíváncsi. Figyelj, nem azért tanultam ezt három évig, hogy most félbehagyjam. Itt maradok és folytatom. Nem tudsz lebeszélni.

- Ne csináld! Rám vagytok bízva és nélküled nem is merek LinMer szeme elé kerülni.

- Meg fogja érteni. Hidd el! Tőle igazán nem kell tartanod, ismer engem. Én voltam a legjobb tanítványa az utóbbi 100 galaktikus évben. Ezt ő mondta. Meg fog békélni a dologgal, persze lehet, hogy rád kicsit azért dühös lesz. De majd kimented magad. Megmondod neki, hogy ilyen makacs nőszemélyt még életedben nem láttál, és tulajdonképpen örülsz, hogy megszabadultál tőlem. Na?

 

3.

 

Három férfialak közeledik, sietős léptekkel, határozottan.

- Találtunk vizet! – mondja Phil.

- Az nagyon jó, milyen messze van?

- Az érzékelési térképünk szerint még körülbelül fél óra, mire odaérünk, de tiszta és érintetlen vízforrás – jelenti Kerian.

- Az jó, nagyon jó – mondja gondterhelten Arlin. Viszont beszélnünk kell, fiúk. Van egy kis gond. Mutasd meg nekik is! – szól Gayahoz.

- Jaj, ne!! Elkaptad? Ugye nem? – hőköl hátra Merion.

- Ez ragályos? Nem szeretnék nehéz lenni – lép hátrébb Kerian is.

- És fáj? Vagy milyen érzés? – kérdezi Phil érdeklődve.

- Badarságokat kérdeztek fiúk! Nem fáj és nagyon jó érzés. És nem kaptam el semmit. Éppen feltöltődöm anyaggal – válaszolja a lány összébb húzva magán ruháját.

- De miért engedted meg? Szerintem most már leállíthatnád. Chairon nem fog örülni – értetlenkedik Phil.

- Látod, Phil is jó tanítvány volt, mindjárt rájött, hogy én engedtem meg a folyamatot – mondja Gaya. Tudjátok, kíváncsi vagyok, hogy mit lehet két ilyen különböző tudat egyesítésével létrehozni. Hogy milyen részletezettséget tudunk mi ketten, a Föld és én elérni együtt. Szeretek kísérletezni, mit csináljak. Ez csak nem baj!

- De ez veszélyes is lehet. Mi van, ha nem múlik el, amikor kilépünk a bolygó vonzásköréből. Ha ezek a változások véglegesek – kérdezi Phil.

- Nem fogok kilépni a bolygó vonzáskörzetéből. Itt maradok. Ezt akartam elmondani nektek. Már egy ideje eldöntöttem.

- Micsoda? Ezt nem teheted! Erre nincs engedélyünk! Hogy képzeled, hogy beleavatkozol egy már létező és életképes rendszer belső életébe? Nem kéne Istent játszani! – mondja haragosan Merion.

- Érdekes. Már az ideérkezésünkkel beavatkoztunk és jó lenne, ha emlékeznél, hogy mi volt a feladatunk. Hogy új potenciálokat szórjunk szét a térben, hogy megtermékenyítsük a bolygó tudati mezejét. Ez mi, ha nem beavatkozás?

- Ez igaz. Higgadjunk le szerintem és gondoljuk végig még egyszer – szól Phil. - Arlin, Te mit gondolsz?

- Tisztelnem kell Gaya döntését. Megpróbálhatjuk meggyőzni, hogy jöjjön velünk. Még csak pár helyi napot töltöttünk itt, tehát még nem lehet visszafordíthatatlan a folyamat. Viszont neki kell döntenie, és döntését tisztelnünk kell. Szabad akarata van. Persze Otthon nem fognak ennek örülni, bár ki tudja? Az engedetleneket, úgy tudom, régebben úgyis száműzték.

- Jaj, képes lennél itt hagyni? Egyedül? Ezen a bolygón? És ha nem éli túl, a következő együttállás pontosan egy teljes galaktikus éjszaka után várható. Addig még csak rápillantani sem tudunk, nemhogy segíteni. Addig csak és kizárólag a gondolatátvitel jöhet szóba, de az első időben még az sem fog működni, ugyanis ez a bolygórendszer a galaxis keringésének fele idejében takarásban lesz.

- Látom Phil, hogy mindent végiggondoltál. De Te itt maradnál vele? Komolyan? … Akkor most hivatalosan, mint a küldetés parancsnoka is megkérdezem, szeretne még valaki maradni?

- Ugye, hogy nem. Akkor a drámát most fejezzük be, nincs itt helye. Ha Gaya marad, én Arlin, nem tehetek ellene semmit. De benneteket hazaviszlek, ezért jöttem, ezt vállaltam.

  

4.

 

- Szerintem folytassuk a feladatot! Hol van az a forrás? – kérdezi Arlin.

- Szerintem is. Nincs vesztegetnivaló időnk. Gaya, Te kezdd el a ráhangolódást a kommunikációs csatornára. Segítenünk kell nekik, hogy be tudják mérni, pontosan hol vagyunk – szól Phil.

Lassan menetelnek. Gaya magába mélyed, a többiek is. Phil fütyörészik, hogy zavarát kendőzze. Egyáltalán nem örül a fordulatnak. Neki más tervei lettek volna. De érzi, hogy ezt most el kell engednie. Pedig nagyon megszerette ezt a lányt. De vele maradni, azt azért nem. Inkább elengedi ezt az egészet, végül is egy teljes galaktikus éjszaka nem a világ. Az örökkévalóságból csak egy icipici szelet. De azért nem örül, egyáltalán nem.

 

 - Itt a forrás – mutat egy mélyedésbe Kerian.

- Lemegyek és hozok belőle néhány cseppnyit – mondja Merion és már mászik is lefelé.

- Mi lenne, ha lebegnél, akkor talán nem lesz rajtad annyi részecske. Így is nehéz lesz letisztogatni bennünket a rengeteg ránk ragadt anyagmaradványtól – ad ötletet Kerian.

- Igazad van tesó, ebben a gravitációban már el is felejtettem, hogy nem kell mindig használni a végtagjaimat.

 

- Jól van. Itt vannak a vízcseppek. Gyere Gaya! Megvan a kapcsolat?

- Gyenge még, de megvan. Kérem a cseppeket. Jó, ide egészen a tenyerem közepébe. Köszi.

- Hozzuk létre a kört – irányít Arlin.

 

A négy férfi a négy égtáj szerint körbeveszi a lányt, aki láthatóan magába mélyed. A vízcseppekkel a tenyerén egy különleges ülésmódban levitál a föld felett. Hirtelen fehér fénycsóva érkezik. A kommunikáció létrejött. Gaya kinyitja szemét.

 

- Bemértek minket, még fél óra körülbelül, míg ideérnek. Addig készüljünk és kezdjük el a Nagy Tisztítási Gyakorlatot. Most csak ennyi az üzenet – mondja a lány, majd ismét behunyja a szemét.

 

Hamarosan egy fénylő pont tűnik fel a bolygó egén. Lassan növekszik, egyre jobban láthatóak kontúrjai. Öröm és hála érzése szállja meg a kis csapatot. Ez a kaland nemcsak izgalmas, de fárasztó is volt. Az ikrek szót is adnak örömüknek, kicsit kiesve a tisztogatásból egy kedvenc mozdulatsorukkal jelzik, hogy minden oké. Phil is örül, jó lesz haza menni. Még ha Gaya nélkül, akkor is. Arlin is láthatóan megnyugodott. Idegeinek már nagyon kellenek a hazai energiák és fények.

 

A gép egyre közelebb ér, majd lebegve megáll. Egy fényfolyosó nyílik, melyen egy kék ruhába öltözött alak landol. Lendületes léptekkel közeledik, vidáman üdvözli a kis csapatot. Először Arlinhoz lép, majd sorban jönnek a többiek. Gaya nincs sehol.

 

- Nem öten vagytok? – kérdezi Charion.

- De igen – mondja Phil.

- És hol van az ötödik sikeres vizsgázó?

A fiúk tanácstalanul néznek körbe. Hiszen az előbb még itt volt Gaya is! Határozottan emlékeznek, hogy ott volt a kör közepén.

- Gaya, ne hülyéskedj, még a végén megbukunk miattad – szól Arlin nevetve.

- Bocsánat – jelenik meg hirtelen Gaya a kör közepén. Nagyon magamba mélyedtem és véletlenül átkapcsoltam láthatatlan üzemmódba. Elnézést, nem volt szándékos.

- Szóval Te vagy Gaya! Gratulálok! A küldetést teljesítettétek, levizsgáztatok. Most már semmi akadálya, hogy tovább folytassátok a tanulást a Galaktikus Egyetem felsőbb évfolyamain. Büszke vagyok rátok és köszönöm. Még van néhány perc a felszállásig, addig búcsúzzatok el ettől a gyönyörű bolygótól, ami a ti közreműködésetekkel még szebb lesz. Együtt fogjuk megnézni egy galaktikus éjszaka után, hogy mi változott.

- Van egy kis gondunk – szólal meg az ünnepélyes szavak után kicsit feszélyezetten Arlin.

- Gond? Nocsak, és mi lenne az? – kérdezi Charion.

- Gaya itt akar maradni.

- Tessék? Igaz ez Gaya?

- Igen. Igaz. Itt szeretnék maradni, sőt itt fogok maradni – mondja szenvedélyesen és határozottan a lány.

Mindenki elhallgat. Egy elnyúlt pillanatra mintha egy csillogó és kontúrtalan valami becsúszna a térbe, de aztán minden újra a régi.

- Fiúk, menjetek fel az űrhajóba, nekem még van egy kis megbeszélnivalóm Gayaval - mondja ellenkezést nem tűrő hangon Charion.

 

- Gaya, hogy mondhatsz ilyet? Tisztában vagy vele, hogy miket beszélsz? Hogy ez mit is jelent?

- Igen. Egyedül leszek nagyon hosszú ideig. Úgy értem nem lesz velem senki Otthonról. Mert tulajdonképpen már most sem vagyok egyedül. A bolygó tudata velem van. Csodálatosan megértjük egymást.

- Látom, rögtön láttam, hogy történt veled valami. Mutasd csak a kezedet!

- Igen, egy ideje töltődöm és nagyon jó érzés. A többieknek nem is mertem elmondani és megmutatni sem, de nézd csak!

 

Gaya kinyújtja kezét, magába mélyed, erősen koncentrál, majd kezéből valami apró színes lény repül fel és száll tova olyan természetesen mintha mindig is ezt csinálta volna.

 

- Ez mi volt?

- Először véletlenül történt.

- Az ilyesmi nem történik véletlenül!

- Már egy ideje beszélgetek a bolygóval. Többször eggyé váltunk. Azt mondta, hogy meg akar tanítani valamire. Egymásra hangolódtunk és azt kérte, hogy képzeljek el valami nagyon szépet, nyújtsam ki a tenyeremet és csukjam be a szememet. Amikor kinyitottam, egy ilyen kis lény volt a kezemen. Mint később elmagyarázta, az én kivetített vágyamat ő feltöltötte anyaggal és egy repülő lény keletkezett belőle. El is neveztük pillangónak. Hát nem gyönyörű?

 

Ahogy Gaya mindezt mesélte, teste egyre inkább feltöltődött fénnyel és a szenvedély, mellyel e kis pillangót létrehozta, olyan erővel áradt ki belőle, hogy megborzongatta még Chariont is.

 

Nem tudott mit mondani. Egyszerre érezte, hogy most le kéne szidnia a lányt, mert olyan dolgokat művel, amit nem lenne szabad, közben pedig szeretne ő is kicsit a tenyerén lenni, ha csak egy rövid időre is, és érezni a teremtés és a szenvedélyben teremtettség szabadságát.

 

Ki lehet ez a lány? És vajon honnan tud ilyeneket? Egyáltalán most mi legyen? Valahogyan kapcsolatba kell lépnie LinMerrel, csak ő tud neki most megnyugtató, vagy elbizonytalanító, de legalább valamilyen választ adni.

 

- Jól van. Látom és érzem, hogy valami történik veled. Semmi baj. Megpróbálok beszélni LinMerrel, talán van még rá időnk. Aztán meglátom. Addig pihenj egy kicsit. Vagy tudod mit? Mindenesetre búcsúzz el a fiúktól. Búcsú nélkül nem jó elmenniük.

  

6.

 

- Halló, itt Charion az 515-ös körzetből, beszélnem kell LinMerrel, nagyon sürgős.

- Az lehetetlen, éppen órája van, nem bocsátja meg nekem, ha zavarom.

- Azt nem fogja megbocsátani, ha most nem zavarja. Vészhelyzet van. Jelszó Gaya.

- Rendben, kihívom, vagy kapcsolom. Megteszem, amit lehet, bár nagyon gyenge a vonal.

- Csodálkozik? A galaxis másik végéből hívom, tizenöt percen belül teljes takarásban leszünk.

 

- Na, mi van öreg fiú, mi az az SOS.?

- Tudod hol vagyunk?

- Hát persze, én küldtelek oda.

- A lényegre térek, Gaya itt akar maradni. Nem akar visszajönni annak ellenére sem, hogy tudja, hogy egyedül marad. Mármint Otthoni segítség nélkül.

- Tényleg? Ez a lány többre képes, mint gondoltam! Akkor minden a terv szerint halad.

- Micsoda? Milyen terv?

- Te tudsz a titkos 111-es tervről?

- Valami rémlik. De az már nagyon régi, és már el is lett felejtve, mert nem volt meg hozzá a megfelelő … emberünk …. Te jó ég!!!

- Hát igen. Ő az, pontosan ő. Annyira egyezik minden, én ezt már előre láttam, csak nem akartam még neki, vagy bárki másnak elmondani. Gondoltam, tanuljon még. És ebben csak ő dönthet, senki más. Viszont ha eldöntötte, akkor természetesen beindul a folyamat és az csodálatos lesz. Elkezdtek már összeolvadni?

- Igen, elég érdekes folyamat, de nem fél. Tulajdonképpen élvezi. Akkor Te direkt küldted őt ide?

- Tulajdonképpen igen. Azt gondoltam, hogy a helyben kapott impulzusoktól idővel emlékezni fog választott küldetésére, és vissza majd később előre megtervezetten és saját elhatározásból megy. De megelőzött.

- Akkor most mi legyen? Mi a következő lépés?

- Már indítom is az előre felkészített tudati magokat, hogy csatlakozzanak hozzá, de fizikailag már nem tudok senkit odaküldeni. De erre lesz még egy nagyon rövid lehetőség a galaktikus éjszaka első negyedében valamikor. Akkor odamegyünk és kap még további segítséget. Nincs valaki a legénységben, aki ki lett képezve a 111-esre?

- Nincs. Hacsak én nem?

- Én úgy tudom, nem kaptad meg a teljes információs csomagot, mert neked idehaza van ezzel kapcsolatban feladatod.

- Az elég baj.

- Miért?

- Mert maradok.

- Micsoda?

- Igen. Én is érzek valamit, elkezdtem érezni azt, amit ő. És eldöntöttem. Maradok. Tudod, hogy imádom a kalandot. És ez az lesz, mégpedig a javából.

- És mit mondjak Loriennek? Ezt nem teheted meg vele!

- Semmit, már nem vagyunk együtt. Új irányba indultunk, külön-külön.

- Sajnálom. … Akkor hívd elő a kristály piramisodat és lépj kapcsolatba a központi kristállyal, innen erősíthetjük még egy ideig a jeleket, hogy segítsük a folyamatot. Talán még van idő arra, hogy megkapd a végső és beavató letöltést.

- Rendben, akkor kezdem.

  

7.

 

Óriási fényrobbanás világítja meg a bolygó légkörét. Gaya kinyitja szemét, de nem lát semmit. Ez vajon mi lehetett? Remélem nem történt valami az űrhajóval. De nem. Minden rendben van. A fiúk közelednek. Olyan helyesek, hiányozni fognak.

 

Egyenként odajönnek hozzá és megölelik. Nem törődnek vele, hogy elkaphatják-e a kórt, vagy sem. Egy utolsó ölelés erejéig még érezni akarják ennek a bátor lánynak az energiáit, aki nem fél itt maradni egyedül ezen az idegen bolygón. Nem fér a fejükbe ez az egész, de elfogadták. Talán Phil a legnehezebben, ezt Gaya is érzi. De nem baj. El tudja ezt engedni még, hiszen semmi sem történt közöttük.

 

- Szia Gaya. Ne feledd, egy galaktikus éjszaka után újra itt leszünk és hazaviszünk. Akkor már nem fogadunk el semmilyen kifogást – próbál viccelődni Arlin, de azért mindannyiukat belengi a búcsúzás egyszerre szomorú és hihetetlen hangulata.

 

- Elbúcsúztatok egymástól? – jön vissza Charion.

- Igen, bár nehezünkre esett nagyon. Biztos nincs más lehetőség? – kérdezi Phil.

- Csak akkor, ha Te is itt maradsz – kacsint Charion.

- Na, azt már nem! Nem tudok lemondani a bolygóközi focimeccsekről, sajnálom!

Ezen végre mindannyian nevetnek egy kicsit.

 

- Jól van fiúk, akkor irány az űrhajó! Hamarosan én is jelentkezem – mondja Charion.

- Gyere, valamit el kell mondanom – szól Gayahoz.

- Mi volt az a fényvillanás? Azt hittem az űrhajóval van valami gond.

- Kapcsolatba léptem a központi kristállyal és letöltöttem az összes elérhető DNS-mintát. Arra szükséged lehet itt. Minden itt van a fejemben. Cserébe be kellett írjam a koordinátáinkat és az eddig veled történteket.

- Sokat érek vele. Mármint a Te fejeddel. Nem tudnád valahogyan átadni. Tudom, hogy rövid az idő, de megpróbálhatnánk a háromszög módszerrel.

- Nem lesz rá szükség.

- ?

- Veled maradok.

- Arról szó sem lehet! Nem szeretnélek belerángatni a saját őrültségembe. Nekem ez annyira belülről jött, nem is fér hozzá semmi kétség, de félek, neked ez csak valamiféle áldozat lenne. Nem fogadom el.

- Dehogy áldozat! Ez kaland, óriási kaland! Örülök, hogy így történt. Már alig várom, hogy én is megtanuljam, amit az előbb mutattál.

- Gondolod, hogy ez tanulható?

- Hát persze. Én is megtanítalak mindenre, amit én tudok, Te pedig arra, amit Te tudsz. Nagyon jól el fogjuk tölteni az időt, majd meglátod!

- Hát nem tudom, neki nem annyira tetszik az ötlet.

- Kinek?

- Hát, Gaia-nak.

- Így hívják a bolygót?

- Igen, így. Azt mondja most nekem, hogy veled néhány olyan tényező is érkezett, mellyel előre nem számolt és reméli, hogy mindez nem fogja befolyásolni a későbbieket.

- Na tessék! Ellenséges velem, vagy mi?

- Nem, csak a Te DNS-edben van néhány olyan szál, amelynek hatását saját rendszerében még nem tesztelte.

- Lehet, ezért vagyok itt. Lesz időnk tesztelni. Akkor ezt éreztem az előbb. Engem is letapogatott?

- Igen. De azért üdvözöl és örül neked, és azt mondja, jobb hogy ketten vagyunk. Így meg tudsz védeni legalább, ha szükséges, a bolygón élő primitív humanoidoktól.

- Micsoda? Itt vannak emberszerű élőlények.

- Hát persze. Nem tudtad? Éppen ezért vagyunk itt. Átadni a tudást és létrehozni egy új és tökéletes testet az anyagban, melynek tudata és érzékelési módjai a miénkkel egyezőek az anyaggal való bánásmódban pedig mesteriek. Ez a 111-es terv lényege, vagy nem?

- Te tudsz erről?

- Most már igen. Elcsíptem néhány mondatfoszlányt a távbeszélgetésetekből LinMerrel. A többi pedig érkezett valahonnan.

- Akkor Te is megkaptad a letöltést. De hogyan?

- Azt hiszem, Gaia volt az, akin keresztül mindez érkezett. Ő adta át nekem, hiszen már olvasunk egymásban. Hát nem csodálatos bolygó? Teljesen beleszerettem!

- Várj csak, hívnak – fordul az űrhajó felé Charion. – Igen itt vagyok és átadom a parancsnokságot a helyettesemnek. Én maradok. Engedélyt kaptam LinMertől. Hazaérve az első dolgotok legyen beszámolni neki az itt végzettekről. Jó utat barátaim! Még találkozunk … valamikor … - a kis eszköz egy hatalmas sóhajjal hirtelen elsüketül.

 

Charion lerakja a földre és csak nézi, egyre nézi a távolodó űrhajót. Pár perc alatt egészen picike fényponttá zsugorodik, majd eltűnik.

 

Nem marad más fényforrás csak a csillagos ég, tele sok-sok ismeretlen és felfedeznivaló gyönyörűséges részlettel.

 

Csodálattal nézi e ragyogást és érzi, most már ő is tisztán érzi azt az elmondhatatlanul gyöngéd és szeretetteli ölelést, mellyel a bolygó adakozóan, viszonzást nem várva folyamatosan körbeveszi őket …

 

2011. december 7.

 

© SzaZsu 

2024. július 24., szerda

Atlantiszi emlék

 


Atlantiszi emlék - A fájdalom


1.

Nem nézett ki az ablakon, inkább háttal állt, hogy ne lássa … Iszonyú ez a pusztulás, ez a pusztítás. És így egyedül, nélküle szinte elviselhetetlen … Most ismerte meg, hogy mi az, hogy félelem. Félt, hogy soha többé nem látja, sem őt, sem társait. 
És ez a borzasztó kétség, hogy hol lehet, és mi lehet vele? Próbálta kiterjeszteni a tudatát, hogy letapogassa, hogy érezze, hogy hol van, hogy jól van-e. Kétségbeesetten próbálta letapogatni legalább a testet, de nagyon nehezen ment, mindig kiesett a középpontból. De azt érezte, hogy él, hogy lélegzik, apró gondolatfoszlányokat is hallott, de nem volt kivehető eléggé az adás. Talán a tudata nem akarta megmutatni a valóságot, túl sok volt már a félelemből, a félelem visszahúzta önmagába és már nem érzékelt semmit. 
Kicsit később újra próbálkozott, és ekkor néhány mondat is jött: „Ne keress tovább … túl veszélyes. Menekülj, ez most a legfontosabb. Minden rendben lesz.” Aztán végleg kihunyt az adás, már nem hallotta, csak a mérhetetlen ürességet érezte, és hogy megszakadt valami és ekkor, csak ekkor nézett ki az ablakon és akkor már tudta, igen, a tűz felemésztett mindent. 

Vajon mi történt velük, túlélték? És miért maradtak ott? Átálltak volna, vagy túszul ejtették őket? A gondolat is iszonyú, hogy halál … Meghalt számára ő, akit mindennél jobban szeretett? Nem, ezt a gondolatot nem tudta elviselni, inkább azt választotta, hogy elhiszi, hogy küldetést teljesítenek, hogy a könyvtárat mentik, hogy valami utolsó erőfeszítéssel próbálják megóvni a Tudást azoktól, akik lerombolták világukat. 

Mégis itt van ez az üresség, ami rosszabb mint a fájdalom, egyre erősödik és nem tud ellene tenni semmit. Próbál újra kapcsolatba lépni vele, de nem sikerül, valami homályos fátyolszerű valami ereszkedik szemére és tudja, hogy ez már így marad. Nem is tudná talán elviselni a látványt – gondolja. 

Jönnek érte, hallja, mennie kell. Holnaptól semmire sem fog emlékezni. Ez a döntés, hogy a Tudást, mely benne van, teste mélyebb rétegeibe rejtik, számára is hozzáférhetetlen módon. Kap egy új identitást, egy új életet valahol messze, és nem fog emlékezni semmire. Ez így biztonságos, mert a Tudásnak maradnia kell, a bolygónak szüksége van rá. És lesz idő, amikor mindez újra kinyílik, amikor egy előre eltervezett módon kinyílnak a kódok és újra emlékezni fog ő és nővérei. De addig még ki tudja hány élet és milyen kalandok várnak rá ... El kell rejtőznie, észrevétlenné kell válnia, megtalálhatatlanná és ismeretlenné. Ez most a feladat. Apró sejtként fogja őrizni mindazt a Tudást, ami most látszólag megsemmisült. Nincs más út, élő könyvtárnak lenni és mit sem tudni róla. 


2.

„Csak így volt biztonságos” – mondja az idősebb. „Érzem, amit érzel, sajnálom. De legalább ők már kijutottak és biztonságos helyen vannak. Most nekünk kell még végrehajtanunk valamit. És erre Te vagy a legalkalmasabb.”
„A könyvtárat kivinni, de hogyan?”
„Az éjjel mindent belemásoltam ezekbe a kristályokba.” Átad egy kis arany jelképekkel hímzett apró zsákocskát. „A helyet már tudod, ott kell elrejtened a lehető legjobban és emberi kezek számára hozzáférhetetlenül.” 
„De hogyan fogok kijutni?” 
„Már értem.” – mondja miközben egymás szemébe néznek és igen, használni fogja, mindent használhat, amit tanult és minden nála lesz.
„Megkapod a segítséget. Én itt maradok. Ha megtalálnak, majd eljátszom életem legnagyobb alakítását, úgy teszek, mintha segíteni akarnék nekik. Ezzel nyerünk, nyersz egy kis időt.”
„Akkor indulok. Merre menjek?”
Újra egymás szemébe néznek és összekapcsolódnak, a fiú már látja, hogy merre és milyen módokon tud kijutni. Nem lesz egyszerű, de a főpap már minden eshetőséget végigélt és minden kaput kinyitott. Ezzel nem lesz gondja, az ő feladata csak a helyes időzítés. És ez volt a kedvenc tantárgya, a legjobb volt ebben az egész szigeten. Ezért megy ő és nem más. Csak a lányt sajnálja, de most nem szabad rágondolnia.
„Amíg rám találnak, mindent elrendezek, ami a jövőtöket és a közös jövőnket illeti. Belemegyek és bezárom a kört, ami a mai nappal elkezdődött. Emiatt ne aggódj, jobb ha nem is gondolsz rá, hogy ne befolyásold a teremtési folyamatot. Indulj!” 
Összeérintik jobb kezük ujjait, majd mély meghajlással elbúcsúznak egymástól.


2010. június 14.

2023. december 29., péntek

Mese az utazóról - 5 tételben

 

I. KÉT VILÁG HATÁRÁN 


Végre kijutott.

Már azt hitte, teljesen elveszett ebben a sötét labirintusban, ami fogva tartotta.

Apró kis fényfoszlányok vezették az alagútban, de újabbnál újabb folyosók, mély tárnák nyíltak mindenfelé. Hányszor, de hányszor eldöntötte már magában, hogy többet nem ugrik, nem megy le oda, marad a szélén, a biztonságos peremeken, egyensúlyozva és óvatosan.

Mégis újra és újra hívta a mélység, először a kiváncsiság, később már csak a tudása vezette, hogy jobb, ha követi megérzéseit és átérzi, átengedi magán mindazt, amit ott lenn tapasztal. Mert nem valamiféle szörnyek vagy szellemek várták ott lenn, hanem saját eltemetett érzései, vágyai és félelmei.

Minden egyes tárna, amin túljutott, csak fokozta a vágyat. Közelebb … még közelebb kerülni a Forráshoz.

Téli erdő, fagyos hideg. Már érzi is, nemcsak testét, de elméjét is átjárja. Már nem tud gondolkodni és nem is akar. Minden gondolat, minden kételkedés egyszerűen megfagyott a levegőben. Elég csak érezni …

Valami húzza a hátát. A hátizsák! Hát persze, idáig cipelte. Leül egy kidőlt fára és kinyitja.

Fényképek: egy mosolygó kisgyerek, érettségi tabló, ifjú pár, gyerekzsúr, fürdés a Balatonban … Aztán levelek … az első szerelmes levél, meg az utolsó. Néhány szép kirándulás emléke: kavicsok, levelek, préselt virágok … Bizonyítványok, igazolványok … Az idei naptár … Nincs már erre szükség! És leteszi a földre.

Az elengedés utolsó könnycseppjén már megcsillan a napfény, és valahol a távolban harangoznak …

És most látja csak, hogy mindenfelé hátizsákok, táskák és tarisznyák fekszenek szétszórva, de mögöttük a hóban egy keskeny, jól kitaposott ösvény vezet a fák között. 

Minden fehér, tiszta és egyszerű … kívül és most már belül is.

Elindul. Tudja hogy várják …

Valahol, a messzeségben, már főzik számára a forró teát és készítik a gyapjútakarót ...

Csak addig kell még kitartania ... megőrizni és táplálni a tüzet, a vágyat … a megérkezés vágyát.


 II. AZ ERDŐBEN


Az erdőben még mindig nagyon hideg van.

Belül melege van, kívül fázik, majd fordítva.  

Ahogy megy az ösvényen, látja hogy a távolból egy alak jön felé, és e pici pont egyre növekszik, közeledik …

Hihetetlen, ki jöhet itt feléje és eléje?

Lassan egy fekete ruhás férfi alakja bontakozik ki, aki fütyörészve és vidáman, hatalmas léptekkel halad.

Na, most elfusson, vagy mi legyen?

„Ez az te ösvényed, tehát ő is a része”- mondja a hang.

Az alak már egészen jól látható. És ahogyan közelebb ér és már kivehető az arca is, a tér hirtelen megváltozik és felgörbül. Ezzel egyidőben a figura megsokszorozódik, és sugár alakban végtelen „sorozatot” alkot.

Hősnőnk megáll és nem hisz a szemének. Mindegyik más és mégis ugyanaz. Aztán hátrafordul, legszívesebben elmenekülne, de látja, hogy ő is ugyanígy áll e férfiakkal szemben, megsokszorozódva.

Csak néznek egymásra némán, aztán ez a nézés valamiféle összefonódássá alakul, a tekintetük összekapcsolódik és nagyon-nagyon mélyre hatol. Lát mindent, a múltat, a jövőt … a megtörténtet és a lehetségest.

És beindul az áramlás, érzi az energiáit …

Egyszerre lépnek közelebb … Még közelebb …

Már emeli a karjait, hogy átöleli, amikor egy fényvillanással a sok férfiból EGY lesz, és az egész kép eltűnik …

MINDEN RENDBEN VAN – mondja a hang, menjünk tovább …


III. A FAL


Megy tovább az ösvényen, itt-ott olvad a hó, előbújik egy-egy hóvirág. Tavasztündérek nevetését hallja, szinte csilingel finom kacajuk … Átjárja a meleg, a hívogató napfény, átlátszó szárnyú finom kis rovarok lebegnek előtte, a fehér tájból lassan világosabb zöldbe ér. 

Hát mégis kitavaszodott!

Mégis, ahogyan megy tovább, újra valami megfoghatatlan érzés, valami enyhén kellemetlen sejtelem éri el. 

 - Ez most kívül van, vagy belül? – pásztázza végig figyelmével testét. 

Megjelenik egy éles határvonal, ahonnan újra nem süt a Nap és a szél is csak dohos pinceszagot hoz, mozgat feléje. Némi kíváncsiság is vegyül már a csodálkozásába, de az a bizonyos rossz érzés is jelen van. Ahogy halad előre, egyre mélyebb árnyékba kerül, aztán hirtelen meglátja a falat. 

Magas és robosztus kőfal áll előtte, áthatolhatatlanul és hidegen. Teste minden porcikáját áthatja ez a hideg. 

Pedig az ösvény erre vezet, valahogyan át kell jutnia, ezt tisztán érzi. 

Nekidől a falnak és gondolkodni próbál, s közben érzi, hogy már belül van, a falon belül. És rászakadnak régi, elfeledett érzései, a magány, a kitaszítottság és a kicsiség érzései. Aztán megjelenik néhány gyermekkori emlék … 

Gyorsan kilép, bár ekkor már tudja, hogy ez a fal benne van

Tovább hátrál és most onnan nézi. Így messziről kicsit szelídül a kép, néhány kő talán mozdítható. Az egyik ilyen darabot kiveszi, és ahogyan a kezében tartja, újra feltörnek emlékei. Amikor az édesanyja kirakja az öléből, hogy „te már nagy vagy ehhez”. Aztán amikor beszélnie kellett volna az osztályban édesapja haláláról, hogy miért is nem volt iskolában. 

- Na, ebből elég volt! - Megfordul és megkeresi az egyetlen kis napos részt, ahol világosabb van és melegebb.

Ahogy ott ül és nézi, nézi a falat, hirtelen megjelenik egy gyermek. Úgy 4-5 éves lehet, göndör szőke fürtökkel.  Játsszunk! - mondja neki. És máris húzza, húzza egyre beljebb az erdőbe és először mutat egy pillangót, majd egy hangyabolyt, és csak nézik-nézik ezen apró csodákat, teljesen belefeledkezve a látványba. - Éppen mint gyerekkoromban.

- Akarsz találkozni vele?”
- Kivel?”

- Azzal, aki most a legtöbbet tud segíteni neked? - Bólint.

Odamennek a falhoz, és a tégla mögül, amiben az édesanyja „ne ülj az ölembe, már nagy vagy ehhez” mondata volt, a gyermek előhúz egy aranyló fényben úszó áttetsző kis gömböt. Olyan, mint egy vásári gömb, amiben a Mikulás szokott integetni a hóesésben. Csak ebben egy kislány van, aki csak ül, és néz kifelé, nem szomorúan, inkább várakozóan.

Belefeledkezik ebbe a látványba, szinte vonzza a gömb, a kislány pedig nagyon, nagyon ismerős. 

És már mellette is van, már fogja a kezét. Nagyon erősen fogja és húzza, húzza maga után, ki a fényre, a fűre, a fák közé. Majd teljesen természetes módon az ölébe ül, ő pedig babusgatja. Milyen jó érzés! Megsimogatja a fejét, aztán egy kis dalt dúdol neki. Végül belekezd egy mesébe a tündérekről, az angyalokról, a manókról és a világ csodálatos titkairól.

A kislány csak néz rá csodálatos nagy szemeivel, nem mondja, de hősünk tudja, hogy ő ezeket a meséket sokkal, de sokkal jobban ismeri.

- Mesélj még!

- Mennem kell tovább, át szeretnék jutni valahogyan ezen a falon.

- Az nem lesz nehéz, gyere, segítek!

Játszi könnyedséggel már fenn is terem a fal tetején és rendkívül büszkén pózol odafent.

- Na, gyere már! Neked ez semmiség! Ott, ahol a téglák hiányoznak, könnyen fel tudsz mászni.

Sikerült. Újra kéz a kézben. Körülnéznek. A másik oldalon valóban folytatódik az ösvény, de már sokkal világosabb és virágosabb minden.

- Gyere, fussunk!

Szaladnak a fal tetején. Kíváncsiságból visszanéz, és meglepődve látja, hogy lábuk nyomán a fal homokfalként omlik össze és látványosan szétterül. 

- Látod? Ennyi volt! – kacag a kislány.

- Hívj, ha újra elakadnál, szívesen segítek!

Majd eltűnik, de csilingelő nevetése még hallatszik a távolból …



IV. TALÁLKOZÁS 


Még mindig az erdőben sétál, kitavaszodott, elmúlt a nyár, de az ösvény, ami a fák között kanyarog, viszi, viszi tovább. Most mintha a távolból több fény szűrődne be a lombok sötétjébe, vagy csak az őszi erdő csodálatos színei játszanak vele? Nem szeretne még egy telet itt tölteni a sötétben, ebből már nagyon elege van. Ha másképpen nem, akkor behúzódik egy barlangba … látott néhányat errefelé jövet.

- Mégis talán tényleg egy tisztás lesz, vagy az erdő vége! - már ujjong benne valaki. Valaki, aki már tudja, hogy kijutott. Kijutott az erdőből!! Hát ez hihetetlen!

Az utolsó lépéseket már futva teszi meg, hatalmas zajt csapva, semmi sem fontos most már, annyira szeretné végre látni a Napot és érezni bőrén simogató melegét.

Igen, innentől már egy más vidék vár rá, valami új, szokatlan és kicsit idegen, de hívogatóan illatos és meleg.

- Hoppá!!

Na, erre nem számított, a tisztás, jobban mondva a hatalmas szavanna elején, tőle pár méterre, egy oroszlán heverészik. Illetve heverészett, mert most felkapva fejét őt bámulja.

- Na, akartam én izgalmakat! Untam az erdőt? Megkaptam, most aztán meg! És ráadásul átérezhetem milyen zsákmánynak lenni!!

Az oroszlán felül és őt figyeli. Hősünk moccanni sem mer, szeretné, ha fának néznék, esetleg hulló falevélnek. Hát, most a természettel való eggyéválás nagyon jól jönne!

Elméje lázasan kattog, hogy mitévő legyen, az oroszlán közben nagy nyugodtan visszafekszik a fűbe. Hanyatt vágja magát, mint egy kiscica, mintha arra várna, hogy simogassa már meg valaki végre a hasát is.

- Úgy látszik nem éhes. Szerencsére. Akkor van még időm kigondolni, hogy mitévő legyek.

Óvatosan leül egy fatuskóra, közben mégis sikerül egy ágra rálépnie, ami nagyot roppan. Az oroszlán hirtelen felkapja a fejét, hősünk majdnem elájul miközben egy halk sikolyt enged ki remegő torkából.

 - Jaj ne, csak ne sikíts! Azt nem bírom, az csak a hathoroknak áll jól!
- Hogy mi van? Ki beszél itt?  
- Van itt valaki? – kiabálja suttogva.
- Hát persze, én vagyok.


Fejét óvatosan körbe forgatva megállapítja, hogy senki más nincs jelen csak ő és az oroszlán.

- Akkor bizonyára hallucináltam. Kezdek megőrülni. Pont most? Na, mitévő is legyek, mit tegyek? Akárhogyan gondolkodom, csak két lehetőségem van: visszamegyek az erdőbe, vagy megszűnök zsákmánynak lenni. Az előbbi sokkal könnyebb, az utóbbit nem is értem. „Megszűnök zsákmánynak lenni???” - Jól hangzik, de sajnos kivitelezhetetlen, tehát az előbbit választom, majd szépen óvatosan visszacsusszanok, onnantól pedig futááás!

- Eddig még mindenki visszament az erdőbe, pedig odabent is vannak oroszlánok. Csodálom, hogy nem találkoztál velük. Ja, biztos emberként mutatkoztak előtted, látták, hogy félnél.

- Megint ez a hang. Csak nem az oroszlán beszél hozzá? És ahogyan feléje fordul és végre bele mer nézni a szemébe, megállapítja, hogy de. - De igen!

-  Mit mondtál?
- Hogy eddig még mindenki visszament az erdőbe.
- Nem csodálom, én sem szeretném a bendődben végezni.
- Nem eszem húst, emberhúst meg különösen nem.
- Azt nem hiszem, egy oroszlán, aki nem eszik húst? Most ugye viccelsz?
- Miért? Hol tanultad ezt? Talán az emberek között az iskolában? Azt hittem, hogy aki kiér az erdőből és nem fut rögtön vissza, az már megszabadult a hiedelmeitől, az előítéleteitől és a félelmeitől. Úgy látszik, tévedtem, pedig nem szoktam.
- Akkor mégis mit eszel?
- Nem eszem semmit, a fényből táplálkozom, ami bennem van, de néha rásegítek egy kis napozással. Te nem akarod kipróbálni?
-De, de igen!

- Úristen, hogy miket beszél! Még hogy nem eszik húst és menjek oda mellé napozni? Na persze, ez valami trükk lesz! Jobb lesz futni, azt hiszem!

- Na, ne gondolkodj már annyit, és tényleg nem eszem húst, nyugodtan idejöhetsz, a vállamra hajthatod a fejedet, felajánlom mint kispárnát.
- Te hallod, amit gondolok?

- Sajnos. És szeretném most megint azt a csendet hallani, amit eddig, a létezés csendjét, a lélegzés csendjét.

Ő se tudja, hogy mi okból, hirtelen hatalmas vonzást érez, és feláll és megy, odamegy. Lépésről lépésre szűnik meg a félelme, talán már bátornak is érzi magát. Leheveredik az oroszlán mellé és hanyatt fekve ő is az eget bámulja.

- Ez csodálatos!!!

- Ez az élet, kedvesem.  A létezés csodája. Maga a megvalósult örökkévalóság.  Minden itt van, ebben a pillanatnak tűnő végtelenben.

... És csend van, csak a lélegzésük ritmusa hallatszik … együtt lélegeznek ... a mindenséggel ...


V. AZ OROSZLÁN UGRANI KÉSZÜL


Az oroszlán hirtelen felkapja a fejét.

- Itt vannak.
- Kik?
- Akikre még vártam. Mert Te már itt vagy.
- Kikre vártál?
- A vadászokra. Mindig eljönnek. Tudják, mikor kell jönniük, de most valami újat találtam ki nekik. Nagyon meg fognak lepődni. Volt időm gondolkodni. Gyere!
- De hová megyünk?
- Oda, a sziklára.

Az oroszlán kecsesen felugrik, míg utazónk csak többszöri próbálkozás után találja meg a felvezető utat, néhány kő és bokor is bánhatja próbálkozását.

- Miért nem használod az oroszlántestedet? Még mindig csak embernek képzeled magad?
- Nincs oroszlántestem. Ember vagyok.
- Aki velem beszél és megéli velem a teljességet, az oroszlán. Akár elhiszi, akár nem.
- Ja, persze, már megint ezek a rébuszok. És hogyan legyek én oroszlán?
- Egyszerű, csak képzeld el, hogy az is vagy, és kész.
- A kedvedért megpróbálom.
- Az én kedvemért ne, ez az elhatározás csak a szívedből jöhet, másképpen úgysem fog menni.

- És mit találtál ki a vadászoknak?
- Majd meglátod.
- Félsz tőlük?
- Nem, nem félek, de nem akarok több áldozatot. Sem magamat, sem téged nem áldozlak fel többé. Teljesen felesleges, nem működik, abból nem tanult eddig még senki semmit.
- Engem nem is bántanának.
- Te csak azt gondolod. Aki velem van, az számukra zsákmány. Nem szeretnek bennünket, veszélyeztetjük a világukat.
- Félsz a haláltól? Vagy attól, hogy befognak?
- Nem félek a haláltól. Már átéltem sokszor és sokféleképpen. A ketrectől inkább, de az is elmúlik egyszer. Egyszerűen döntöttem, hogy többé nem engedem, hogy feláldozzanak, és az életet választom. Ennyi az egész.


- És mi a terved?
- Leugrunk, oda.
- Hova? De hiszen az a biztos halál, nem is látom az alját a szakadéknak.
- Alattunk egy folyó van, ami a tengerbe torkollik, ha ügyesen ugrunk, pont oda érkezünk. És ott nincsenek vadászok.
- És ha mégsem, ha elvétjük, vagy nincs is ott az a folyó?
- Mögöttünk a biztos, előttünk a bizonytalan. Mögöttünk a halál, előttünk az élet. Mögöttünk a már sokszor átélt történet, előttünk valami új, szokatlan és merész dolog. Én az utóbbit választom, elvégre ezért vagyok oroszlán.
- Akkor jó, akkor én is oroszlán vagyok.


És már ugranak is,

egyszerre,

egy ütemben …

a végtelennek tűnő mélységbe.

Összefonódik a múlt, a jelen és a jövő,

majd egy lélegzetvételnyi szünet következik a teremtésben,

hogy a következő kilélegzéssel

egy új, egy soha nem látott fénypillanat erejéig megnyíljon az idő

és létrehozzon egy új világot, egy új földet, egy új idővonalat …

ahol már nincsenek vadászok …  



2010. október 28.