Atlantiszi emlék

 

Atlantiszi emlék - A fájdalom

1.

Nem nézett ki az ablakon, inkább háttal állt, hogy ne lássa … Iszonyú ez a pusztulás, ez a pusztítás. És így egyedül, nélküle szinte elviselhetetlen … Most ismerte meg, hogy mi az, hogy félelem. Félt, hogy soha többé nem látja, sem őt, sem társait. 
És ez a borzasztó kétség, hogy hol lehet, és mi lehet vele? Próbálta kiterjeszteni a tudatát, hogy letapogassa, hogy érezze, hogy hol van, hogy jól van-e. Kétségbeesetten próbálta letapogatni legalább a testet, de nagyon nehezen ment, mindig kiesett a középpontból. De azt érezte, hogy él, hogy lélegzik, apró gondolatfoszlányokat is hallott, de nem volt kivehető eléggé az adás. Talán a tudata nem akarta megmutatni a valóságot, túl sok volt már a félelemből, a félelem visszahúzta önmagába és már nem érzékelt semmit. 
Kicsit később újra próbálkozott, és ekkor néhány mondat is jött: „Ne keress tovább … túl veszélyes. Menekülj, ez most a legfontosabb. Minden rendben lesz.” Aztán végleg kihunyt az adás, már nem hallotta, csak a mérhetetlen ürességet érezte, és hogy megszakadt valami és ekkor, csak ekkor nézett ki az ablakon és akkor már tudta, igen, a tűz felemésztett mindent. 

Vajon mi történt velük, túlélték? És miért maradtak ott? Átálltak volna, vagy túszul ejtették őket? A gondolat is iszonyú, hogy halál … Meghalt számára ő, akit mindennél jobban szeretett? Nem, ezt a gondolatot nem tudta elviselni, inkább azt választotta, hogy elhiszi, hogy küldetést teljesítenek, hogy a könyvtárat mentik, hogy valami utolsó erőfeszítéssel próbálják megóvni a Tudást azoktól, akik lerombolták világukat. 

Mégis itt van ez az üresség, ami rosszabb mint a fájdalom, egyre erősödik és nem tud ellene tenni semmit. Próbál újra kapcsolatba lépni vele, de nem sikerül, valami homályos fátyolszerű valami ereszkedik szemére és tudja, hogy ez már így marad. Nem is tudná talán elviselni a látványt – gondolja. 

Jönnek érte, hallja, mennie kell. Holnaptól semmire sem fog emlékezni. Ez a döntés, hogy a Tudást, mely benne van, teste mélyebb rétegeibe rejtik, számára is hozzáférhetetlen módon. Kap egy új identitást, egy új életet valahol messze, és nem fog emlékezni semmire. Ez így biztonságos, mert a Tudásnak maradnia kell, a bolygónak szüksége van rá. És lesz idő, amikor mindez újra kinyílik, amikor egy előre eltervezett módon kinyílnak a kódok és újra emlékezni fog ő és nővérei. De addig még ki tudja hány élet és milyen kalandok várnak rá ... El kell rejtőznie, észrevétlenné kell válnia, megtalálhatatlanná és ismeretlenné. Ez most a feladat. Apró sejtként fogja őrizni mindazt a Tudást, ami most látszólag megsemmisült. Nincs más út, élő könyvtárnak lenni és mit sem tudni róla. 

2.

„Csak így volt biztonságos” – mondja az idősebb. „Érzem, amit érzel, sajnálom. De legalább ők már kijutottak és biztonságos helyen vannak. Most nekünk kell még végrehajtanunk valamit. És erre Te vagy a legalkalmasabb.”
„A könyvtárat kivinni, de hogyan?”
„Az éjjel mindent belemásoltam ezekbe a kristályokba.” Átad egy kis arany jelképekkel hímzett apró zsákocskát. „A helyet már tudod, ott kell elrejtened a lehető legjobban és emberi kezek számára hozzáférhetetlenül.” 
„De hogyan fogok kijutni?” 
„Már értem.” – mondja miközben egymás szemébe néznek és igen, használni fogja, mindent használhat, amit tanult és minden nála lesz.
„Megkapod a segítséget. Én itt maradok. Ha megtalálnak, majd eljátszom életem legnagyobb alakítását, úgy teszek, mintha segíteni akarnék nekik. Ezzel nyerünk, nyersz egy kis időt.”
„Akkor indulok. Merre menjek?”
Újra egymás szemébe néznek és összekapcsolódnak, a fiú már látja, hogy merre és milyen módokon tud kijutni. Nem lesz egyszerű, de a főpap már minden eshetőséget végigélt és minden kaput kinyitott. Ezzel nem lesz gondja, az ő feladata csak a helyes időzítés. És ez volt a kedvenc tantárgya, a legjobb volt ebben az egész szigeten. Ezért megy ő és nem más. Csak a lányt sajnálja, de most nem szabad rágondolnia.
„Amíg rám találnak, mindent elrendezek, ami a jövőtöket és a közös jövőnket illeti. Belemegyek és bezárom a kört, ami a mai nappal elkezdődött. Emiatt ne aggódj, jobb ha nem is gondolsz rá, hogy ne befolyásold a teremtési folyamatot. Indulj!” 
Összeérintik jobb kezük ujjait, majd mély meghajlással elbúcsúznak egymástól.

2010. június 14.