A bőségről

 A Bőségről - 2010. november 29.

(Soha ne hidd el, amit írok, inkább nyomozz utána, hogy nálad, benned hogyan van mindez.)

Annyiféleképpen és annyi elméletet olvastam már a bőségről, hogy hogyan kerüljünk bele, mit tegyünk, hogy hogyan válasszuk azt, és hogy mennyire jár nekünk, és hogy már itt is van … stb.stb.

Ma azt éreztem ezzel kapcsolatban – és ez a téma egy ideje már itt kering körülöttem – hogy MINDEN A BŐSÉGRŐL SZÓL. Mert benne vagyunk a bőségben, mindenki benne van. Energiák áramában, azok bőségében vagyunk, különben nem is létezhetnénk. Minden áramlik és mozog, nem kell ehhez semmit tennünk, hogy benne legyünk.

Amit emberként megtanultunk, és tanulunk az az, hogy ezeket az energiákat, azokban benne élve egyúttal irányítani is tudjuk, fizikai szinten megnyilvánítani önmagunkon keresztül és egyúttal meg is tapasztalni.

Ezért kifejlesztettünk magunkban egy képességet, egy lehetőséget, ami aztán túllendült egy ponton és beleágyazódott a dualitás kényszerképzeteibe, és így most nem szolgál mindannyiunkat, így, ilyen formájában még nem teszi lehetővé, hogy mindannyian a fizikai szinten is bőségben éljünk. Ez látszólag csak kevesek kiváltsága lett.

Hogy mi ez a képesség, vagy, hogy hogyan képes egy energiaáramlat, ami folyton mozog, szilárdnak tűnni a szemünkben és felvenni egyfajta állandó külső megjelenési formát? Ezt meghagynám "Adamusnak és tanítványainak", hogy majd egyszer (számomra is) érthetően elmagyarázzák. De ha az érzések szintjéről közelítem meg magát a „problémát”, akkor azt érzem, hogy az áramlást, a bőséget mi magunk szakítjuk meg. Azzal, hogy bizonyos sémákat alkalmazunk és kényszerítünk magunkra, mert azt hisszük, hogy nem ismerünk, nem tudunk ennél jobbat. És ez a megszakítás már egy régóta működő valami, egy olyan minta, mely nagyon korán és nagyon ügyesen épül fel mindannyiunkban lépésről lépésre.


Mert gondolj csak vissza a gyerekkorodra, arra az állapotra, amikor nem érzékelted még az időt. Csak tudtad, hogy most éhes vagy, vagy szomjas, hogy most játszol és egyszerűen csak élvezed, amit csinálsz. Áramolsz a körülötted lévő világgal. Nem érted, hogy miért kell már menni ebédelni, amikor nem is vagy éhes, Te még játszanál tovább. Vagy miért is kell menni lefeküdni, amikor éppen valami nagyon fontos dolgod van még a homokozóban, vagy még nem fejezted be a képet, még vár néhány ecsetvonás.

Vagy figyelj meg egy mászó-totyogó kisgyereket, mennyire benne van önmagában és ugyanakkor mennyire egy a körülötte lévő világgal. Már elindult, már kíváncsi, már aktívan felfedez, de ezt is mindig áramolva teszi. Persze kell neki a biztonságos tér és a szeretet közege, de mégis a maga által átlátható térben együtt tud még áramolni a környezetével.

Tehát az áramlás képességével, a bőségben élés lehetőségével születünk. Mégis, ki és mikor veszi ezt el tőlünk, vagy mikor adjuk át másnak, vagy inkább mikortól választjuk a bőség helyett a korlátozottabb lehetőségeket? Mikortól követjük ezt a mintát?

Mert ez egy minta, és nem is minden ízében rossz minta, csak tudni kell ezt is, mint minden mást, amikor eljött az ideje, elengedni. És a törésvonal aközött húzódik, hogy elkülönülni akarok, vagy elvegyülni, hogy érezni vagy megtartani, hogy adni, vagy kapni … Mert amikor a dualitás vagy az ego gondolatrendszerében gondolkodom, hopp, már le is zártam magamat. Lezártam az áramlást, magamat különállónak, a világot feloszthatónak és birtokolhatónak gondolom és eszerint is viselkedem.

Nyomozz utána, hogy neked hol akad el az energia, melyik végén. A beengedéssel, az áramoltatással, vagy inkább a továbbadással „van a gond”.

Mert ahhoz, hogy valami áramoljon, át kell tudnod engedni magadon, valahol belép, benned áramlik, aztán kilép és továbbmegy. Nem szakíthatod meg a folyamatot azzal, hogy például megtartod magadnak, mert abban a pillanatban leállítottad az egész folyamatot.
Vagy ahogyan „én szoktam volt”, egy ideig nem kérek belőle, mert soknak érzékelem, azaz nem engedem belépni. Ez is egy stop. És nem lehet válogatni. Nincs olyan, hogy most ezt a „pirosat és szépet” beengedem, ezt a „feketét és csúnyát” nem. Mert abban a pillanatban már megint nem "az energiákban" vagy benne, hanem a dualitásban, az elmédben.

És mi az a lehetőség, ami már megvan?

Tudni, hogy már benne vagy, benne vagy a bőségben, és engedni, hogy csak benne legyél és együtt áramolni …

Ezt tanulom, ezt tanuljuk ...

Atlantiszi emlék

 

Atlantiszi emlék - A fájdalom

1.

Nem nézett ki az ablakon, inkább háttal állt, hogy ne lássa … Iszonyú ez a pusztulás, ez a pusztítás. És így egyedül, nélküle szinte elviselhetetlen … Most ismerte meg, hogy mi az, hogy félelem. Félt, hogy soha többé nem látja, sem őt, sem társait. 
És ez a borzasztó kétség, hogy hol lehet, és mi lehet vele? Próbálta kiterjeszteni a tudatát, hogy letapogassa, hogy érezze, hogy hol van, hogy jól van-e. Kétségbeesetten próbálta letapogatni legalább a testet, de nagyon nehezen ment, mindig kiesett a középpontból. De azt érezte, hogy él, hogy lélegzik, apró gondolatfoszlányokat is hallott, de nem volt kivehető eléggé az adás. Talán a tudata nem akarta megmutatni a valóságot, túl sok volt már a félelemből, a félelem visszahúzta önmagába és már nem érzékelt semmit. 
Kicsit később újra próbálkozott, és ekkor néhány mondat is jött: „Ne keress tovább … túl veszélyes. Menekülj, ez most a legfontosabb. Minden rendben lesz.” Aztán végleg kihunyt az adás, már nem hallotta, csak a mérhetetlen ürességet érezte, és hogy megszakadt valami és ekkor, csak ekkor nézett ki az ablakon és akkor már tudta, igen, a tűz felemésztett mindent. 

Vajon mi történt velük, túlélték? És miért maradtak ott? Átálltak volna, vagy túszul ejtették őket? A gondolat is iszonyú, hogy halál … Meghalt számára ő, akit mindennél jobban szeretett? Nem, ezt a gondolatot nem tudta elviselni, inkább azt választotta, hogy elhiszi, hogy küldetést teljesítenek, hogy a könyvtárat mentik, hogy valami utolsó erőfeszítéssel próbálják megóvni a Tudást azoktól, akik lerombolták világukat. 

Mégis itt van ez az üresség, ami rosszabb mint a fájdalom, egyre erősödik és nem tud ellene tenni semmit. Próbál újra kapcsolatba lépni vele, de nem sikerül, valami homályos fátyolszerű valami ereszkedik szemére és tudja, hogy ez már így marad. Nem is tudná talán elviselni a látványt – gondolja. 

Jönnek érte, hallja, mennie kell. Holnaptól semmire sem fog emlékezni. Ez a döntés, hogy a Tudást, mely benne van, teste mélyebb rétegeibe rejtik, számára is hozzáférhetetlen módon. Kap egy új identitást, egy új életet valahol messze, és nem fog emlékezni semmire. Ez így biztonságos, mert a Tudásnak maradnia kell, a bolygónak szüksége van rá. És lesz idő, amikor mindez újra kinyílik, amikor egy előre eltervezett módon kinyílnak a kódok és újra emlékezni fog ő és nővérei. De addig még ki tudja hány élet és milyen kalandok várnak rá ... El kell rejtőznie, észrevétlenné kell válnia, megtalálhatatlanná és ismeretlenné. Ez most a feladat. Apró sejtként fogja őrizni mindazt a Tudást, ami most látszólag megsemmisült. Nincs más út, élő könyvtárnak lenni és mit sem tudni róla. 

2.

„Csak így volt biztonságos” – mondja az idősebb. „Érzem, amit érzel, sajnálom. De legalább ők már kijutottak és biztonságos helyen vannak. Most nekünk kell még végrehajtanunk valamit. És erre Te vagy a legalkalmasabb.”
„A könyvtárat kivinni, de hogyan?”
„Az éjjel mindent belemásoltam ezekbe a kristályokba.” Átad egy kis arany jelképekkel hímzett apró zsákocskát. „A helyet már tudod, ott kell elrejtened a lehető legjobban és emberi kezek számára hozzáférhetetlenül.” 
„De hogyan fogok kijutni?” 
„Már értem.” – mondja miközben egymás szemébe néznek és igen, használni fogja, mindent használhat, amit tanult és minden nála lesz.
„Megkapod a segítséget. Én itt maradok. Ha megtalálnak, majd eljátszom életem legnagyobb alakítását, úgy teszek, mintha segíteni akarnék nekik. Ezzel nyerünk, nyersz egy kis időt.”
„Akkor indulok. Merre menjek?”
Újra egymás szemébe néznek és összekapcsolódnak, a fiú már látja, hogy merre és milyen módokon tud kijutni. Nem lesz egyszerű, de a főpap már minden eshetőséget végigélt és minden kaput kinyitott. Ezzel nem lesz gondja, az ő feladata csak a helyes időzítés. És ez volt a kedvenc tantárgya, a legjobb volt ebben az egész szigeten. Ezért megy ő és nem más. Csak a lányt sajnálja, de most nem szabad rágondolnia.
„Amíg rám találnak, mindent elrendezek, ami a jövőtöket és a közös jövőnket illeti. Belemegyek és bezárom a kört, ami a mai nappal elkezdődött. Emiatt ne aggódj, jobb ha nem is gondolsz rá, hogy ne befolyásold a teremtési folyamatot. Indulj!” 
Összeérintik jobb kezük ujjait, majd mély meghajlással elbúcsúznak egymástól.

2010. június 14.